Szerzö: Sofka 2005.03.10. 10:22
Az öltözőbe besütött a januári nap, hideg téli ragyogás. Nyolc-tíz anyuka várta a gyerekeket, de nem jöttek még, talán névnapot ünnepeltek. Beszélgettek a családról, a gyerekekről, az iskoláról. Iskola? Hol van az még, gondoltam. Különben nem lehet semmi probléma. Régen talán igen, amikor csak úgy beírták a gyerekeket. De ma már szabadon dönthetünk. Szabadon? Dönthetünk? Ki nem állhatom a szülői értekezleteket, az értekezlet szó önmagában a kötelező jelenlétet, a megtestesült unalmat jelenti számomra. Most mégis érdeklődve hallgatok. Iskolaérettségi vizsgálat. Színek, formák, képek egy kis matematika, csipetnyi anyanyelv. Tanultuk a főiskolán. Fennakadok ugyan egy percre a memóriagyakorlat képein, ahol én magam azt sem tudom eldönteni, hogy mi az, amit látok. De megnyugszom, amikor a magabiztos fejlesztőpedagógus elmagyarázza, hogy itt rögtön a gyerek asszociációs készségét is felmérik. Meg a szókincsét.
Ő tudja. Nem is szólok többször, még akkor sem, amikor a hallás után elismételendő szavak közt Nabukodonozor nevét hallom. Mindjárt a tevekaraván és a kozmopolitizmus után. Értem én, persze, hogy ez csak egy feladat. Mégsem bánnám, ha a hajdanvolt asszír uralkodót nem fokoznák le orrcseppé. Mert a kedves pedagógus úgy tájékoztat minket, hogy ez egy gyógyszer neve. Két héttel később pedig arról számol be, hogy hatéves kislányom verbális képességei nagyon gyengék. Nem hiszek a fülemnek. Kata nem tudta elismételni azt a szót, hogy krizantém. Nem mesélte el a kislány babájáról szóló történetet. Nem állt szóba a számára ellenszenves idegennel. Kizárólag az „Írásbeli feladatokat oldotta meg sikerrel. Szóbeli fejlesztésre szorul.” Ezentúl jobban figyelek. Szilárdan hittem ugyanis, hogy az egész nap fecsegő, a testvérének fejből, vagy könyvből mesélő kislány eléri az iskolaérettség szintjét. (Igen, könyvből is. Nem csodagyerek, de lassan, a saját ákombákom nagybetűin megtanult olvasni. Mesét is ír néha, bár még nem ismeri a mondatvégi írásjeleket.) Közben a környékbeli iskolák folyamatosan hívják a gyerekeket. Bemutató óra, kézműves foglalkozás. Mindenki a legjobb oldalát mutatja. Kata a hosszúhajú, bársonyruhás tanító nénibe szeret bele. Az ő munkahelye egy egyházi iskola. Jelentkezünk. Szintúgy az összes többibe is, ami gyalog vagy átszállás nélkül megközelíthető. Valahol csak akad egy hely számunkra is. Folytatódnak az óvodában a vizsgálatok. Kata a hallásvizsgálaton annyira meg akar felelni, hogy már a teljes csendet is hallja. Ígérem ezentúl a jobb fülére is odafigyelek. Meg a látására, mert bizonytalan volt, a jobbra és balra álló villák sorában. Nem mutathattak volna valami olyat, amit ismer a gyerek? Almát meg körtét például. És banánt is, mondjuk egyre kisebbeket.
Megjön az első levél. Az egyházi iskola várja az egész családot kopogtató beszélgetésre. A szülői tájékoztatón elmondták, hogy ők nem mérik a gyereket, így aztán nyugodtan érkezünk. A tanító bácsi nyilván csak azért viszi távolabb tőlünk a gyereket, hogy nyugodtan beszélgethessünk a minket váró felnőttekkel. Az iskolaszék képviselője tájékoztat, hogy az iskolába nagyon nagy a túljelentkezés. Mert a testvéreket szinte automatikusan felveszik. Nyolcvan gyerek jelentkezett a fennmaradó tizenöt helyre. Kata közben társasjátékot játszik a kedves tanítóval, beszélgetnek. Arról, hogy apuka is rendesen jár-e a templomba, hogy milyen betűket ismer, két dobókockával dobnak. Milyen szerencse, hogy a kislány biztosan számol huszas számkörben! Gondolom én.
Később jövök rá, hogy nem előny, ha valaki kilóg a sorból. Mindegy, hogy merre. Kérdésekre felelünk, de nem tudjuk, jól válaszoltunk-e. Kicsit úgy érzem magam, mint egykor az egyetemi felvételén, amikor azt akarták megtudni áll-e mögöttem VALAKI. Akkor persze a pártból. Most az egyházi kapcsolatot keresik. Elbukunk. Az ismerősök szerint nem vesztettünk sokat, de szegényebbek lettünk egy illúzióval, ami az esélyegyenlőséget illeti. Beleszeretek egy alternatív iskolába. Én már ezt tanultam, nekem természetes, hogy minden gyerek fejleszthető, magához mérhetően a maximumra. Nem szeretem az érdemjegyeket, itt pedig nem osztályoznak. Tudatosan keresem a kapcsolatot, mire a felvételire megyünk, többen is szóltak az érdekünkben. Győzelem.
Első szülői értekezlet. Már nem arról szól a mese, hogy mi a gyerek érdeke. Most a szülő kötelessége a téma. Csekket osztanak. Az életben mindenért fizetni kell. Na de ennyit? Szabadon választhatok. Van még két tanító néni a helyi általános iskolában. Az egyik rendszeresen beteg, gondjai vannak az idegeivel. A másik folyton kiabál a lányom sírógörcsöt kap, ha meglátja, Döntöttem, fizetek. Tudom, hogy van, aki nem teheti meg.
