Az iskola feladata az, hogy a gyerekeket bevezesse abba az ismerethalmazba, amire a későbbiekben a csoportba, a társadalomba beépülve szükségük lesz. Csakhogy sok esetben a gyerek ezek fontosságát az ő szempontjából nem látja. A modern társadalomban az élethez elengedhetetlen ismeretek már nem olyan kézzelfoghatóak, élet-közeliek, mint azok, melyeket az archaikus kultúrákban kellett a gyerekeknek elsajátítaniuk: a vadászat, a főzés vagy a gyereknevelés ismeretei. Így hát gyakran előfordul, hogy a gyerekek ellenállnak annak, amit a felnőttek akarnak „beléjük verni”. A társadalom mégis úgy érzi, hogy a gyerekeknek el kell sajátítaniuk ezeket az ismereteket. Ha nem sikerül áttörni az ellenállás falát, előfordulhat, hogy hiábavaló minden próbálkozás, a küzdelem végén a gyerek „nyer”: nem tanul meg például rendesen olvasni. Ha el tudnánk valahogyan érni, hogy a tudást olyan módon kínáljuk a gyerekek számára, ami nekik vonzó, rávehetnénk őket, hogy az érdekelje, amit mi szeretnénk. Ha megfelelő ismeretanyagba ágyaznánk, elérhetnénk, hogy a már megtanult ismeret meg is maradjon a gyerekekben hosszú távon, és az megfelelő módon használatba kerüljön.
Honnan tudhatjuk azonban, milyen a megfelelő tálalás? Ezzel a kérdéskörrel a motivációkutatás foglalkozik. Milyen más ételekkel együtt szolgájuk fel, illetve hogyan állítsuk fel az étrendet a siker érdekében? A kérdésre a választ a fogalomrendszerekkel foglalkozók keresik. Van azonban egy olyan elmélet, amely teljesen más oldalról közelíti meg a témát, ami messze a pedagógiától, a genetikától indult.
A memetika Richard Dawkinsig nyúlik vissza, aki etológus, evolúció-kutató. Ő alkotta meg a mém fogalmát, ami a gén információs megfelelője és a tanulmány köz-ponti szereplője. Elgondolása sok mindenki agyát megfertőzte, sok vitát gerjesztett. Ha például az interneten keresést végzünk a témában, megszámlálhatatlanul találhatunk ide vágó cikkeket, tematikus oldalakat.
A mémek — vagy nevezzük őket információ-egységeknek — működését, terjedését és jelentőségüket az emberek életében elemzem munkámban. Először áttekintem a kulturális evolúcióban játszott szerepüket, majd közelebbről is megismerkedhetünk velük mint replikátorokkal.
